Az összeurópai biztonsági rendszer gondolata közvetlenül a második világháborút követően fogalmazódott meg. Ekkor azonban a nemzetközi együttműködés lehetőségeit és erőviszonyait az Egyesül Államok és a Szovjetunió közötti hatalmi versengésre épülő kétpólusú világrend határozta meg, ezért szinte elképzelhetetlennek tűnt egy olyan európai biztonsági szervezet létrehozása, amely ne fogalmazott volna meg bármiféle elvárást valamelyik blokkal szemben. Miután a rendszerhatárok megszilárdultak az ötvenes, hatvanas évekre a biztonsági szervezet gondolatával összefüggő merev álláspontok is oldódásnak indultak. Az összeurópai együttműködés további feltételeit segítette az is, hogy irányváltások történtek több nyugat-európai ország külpolitikájában, amely lehetővé tette a Szovjetunió, valamint a keleti blokk felé történő nyitást (ld. De Gaulle „détente” politikája, valamint Willy Brandt nevével fémjelezett „Ostpolitik”).

A Helsinki Záróokmány

A hetvenes évek elején az enyhülés időszakában jött létre a Kelet és Nyugat multilaterális tárgyalási fórumaként szolgáló Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ). Az 1975. augusztus 1-jei helsinki csúcstalálkozón 35 európai és észak-amerikai állam- és kormányfő írta alá az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet Záróokmányát, amely jogilag nem egy kötelező érvényű szerződés volt, hanem egy politikai szándékot és kötelezettségvállalásokat deklaráló nyilatkozat. A Záróokmány több szempontból is újdonságot jelentett a nemzetközi kapcsolatokban: az egyik lényeges elem, hogy az államok nem valamelyik szövetségi rendszer tagjaként vettek részt az összeurópai rendszerben, hanem önálló, független államként a szuverén egyenlőség elve alapján. Másfelől különleges jelentőséggel bírt az is, hogy a Záróokmány tiszteletben tartandó alapelvként tekintett az emberi jogokra, valamint az alapvető szabadságjogokra.

A „Helsinki Folyamat” a résztvevő államok számára folyamatos kommunikációs csatornát biztosított, magatartási kódexként szolgált és hosszú távú együttműködési programokat adott, amivel nagymértékben hozzájárult a politikai enyhülés megőrzéséhez. A résztvevő államok a Helsinki Záróokmány értelmében rendszeresen ellenőrizték a dokumentumban elfogadott kötelezettségvállalások végrehajtását, és ezzel egyidejűleg újabb kötelezettségvállalásokat is megfogalmaztak. A „Deklalóg” néven is ismert 10 Helsinki alapelv az okmány egyik legfontosabb eredménye:

  1. Szuverén egyenlőség, a szuverenitásban foglalt jogok tiszteletben tartása;
  2. Tartózkodás az erőszaktól, valamint az azzal való fenyegetéstől;
  3. A határok sérthetetlensége;
  4. Az államok területi integritása;
  5. A viták békés rendezése;
  6. A belügyekbe való be nem avatkozás;
  7. Az emberi jogok és az alapvető szabadságok tiszteletben tartása, beleértve a gondolat, a vallás és lelkiismereti szabadságot;
  8. A népek egyenjogúsága és önrendelkezési joga;
  9. Az államok közötti együttműködés;
  10. A nemzetközi jogi kötelezettségek jóhiszemű teljesítése. 

Helsinkitől Párizsig (1975-1990)

1975-1990 között az EBEÉ főleg tárgyalási fórumként működött a keleti és nyugati blokkok között. Nagy fordulatot hozott a nemzetközi kapcsolatokban, így az EBEÉ működésében az 1989-90-es rendszerváltás, amelynek következtében megszűnt az a kétpólusú világrend, amely gyakorlatilag életre keltette a szervezetet. Az 1990. novemberi csúcstalálkozón elfogadott Párizsi Charta az első olyan nemzetközi egyezmény, amelyet a hidegháború végét követően fogadtak el. A Chartában a résztvevő államok megerősítették elkötelezettségüket a demokrácia, a jogállamiság, az emberi és kisebbségi jogok, a politikai pluralizmus mellett.

A Párizsi Charta egyben az EBEÉ intézményesülésének fontos állomása is, mivel létrehozta az egyébként ma is működő EBESZ szervezeti egységek és intézmények elődeit: a Külügyminiszterek Tanácsát, a Vezető Tisztségviselők Bizottságát, a Tikárságot, a Konfliktusmegelőző Központot és a Szabad Választások Hivatalát is. A párizsi tanácskozás alkalmával írták alá az Európai Hagyományos Fegyveres Erőkről (CFE) szóló szerződést is, amely a részes államok által hadrendbe állított hagyományos katonai erőket hívatott csökkenteni a szerződés alkalmazási övezetében.

Az intézményesülés évei (1992-2000)

A kilencvenes évek elején, legfőképp a 1992-1997 közötti időszakban az EBEÉ további jelentős lépéseket tett az intézményesülés felé. 1992-ben a Párizsi Charta által létrehozott Szabad Választások Hivatalát – feladatkörének kibővítése miatt – átkeresztelték Emberi Jogok és Demokratikus Intézmények Irodájára (ODIHR). Ugyanebben az időszakban létrejött a Biztonsági Együttműködési Fórum (FSC), amelynek elsőrendű feladata az, hogy következetes, összekapcsolódó és kiegészítő jellegű intézkedéseket tegyen a fegyverzetellenőrzés, a leszerelés, a bizalom- és biztonságerősítése, a biztonsági együttműködés és a konfliktus megelőzés érdekében. Az FSC-vel egyidejűleg megalapították az EBESZ-térség gazdasági és környezetvédelmi kérdéseivel foglalkozó Gazdasági Fórumot (EEF) is.

Létrehozták a nemzeti kisebbségek EBESZ főbiztosának (HCNM) posztját, illetve a soros EBESZ-elnökségi tisztséget is. A soros elnöknek lehetősége van arra, hogy a konfliktus megelőzés, a válságkezelés, valamint a vitarendezés terén ad hoc munkacsoportokat, egy adott válsággal foglalkozó személyes képviselőket nevezzen ki. Szintén 1992-ben döntöttek arról, hogy létrehozzák az EBESZ főtitkári pozíciót, valamint egy államközi döntéshozó fórumot, amelyet a mai Állandó Tanács elődjeként kell elképzelni. 1992-ben, Budapesten alakult meg az EBESZ parlamenti diplomáciai vonala is, ugyanis abban az évben hívták először össze az EBESZ Parlamenti Közgyűlését.

Az intézményesülés következő fontos állomása az 1994-es budapesti csúcstalálkozó volt, amelynek során az EBEÉ a korábbi években végbement változásaira való tekintettel Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetté változatta a nevét. Ennek megfelelően változott a szervek neve is: létrejött a mai értelemben vett Miniszteri Tanács és a Bécsben ülésező Állandó Tanács.

Az 1990-es évek második felében az EBESZ további intézményeket hozott létre annak érdekében, hogy megelőzze a térségben a konfliktusok kialakulását valamint, hogy javítsa a konfliktuskezelési és stabilizációs folyamatokat. Ennek jegyében 1997-ben létrehozták az EBESZ Média képviselő (RFoM) posztját, akinek feladata a szólás- és sajtószabadság biztosítása, elősegítése és fenntartása az EBESZ-térségben.

Az 1999-es isztambuli csúcstalálkozón a résztvevő államok aláírták az Európai Biztonsági Chartát, amelyben megerősítették a béke és demokrácia iránti elkötelezettségüket.

Napjainkban

Az elmúlt másfél évtizedben az EBESZ is felismerte, hogy alkalmazkodnia kell az új biztonsági környezet okozta elvárásokhoz, azaz küzdenie kell az ún. „új típusú fenyegetések” (kibertérbeli bűnözés, terrorizmus, ember- és kábítószer kereskedelem, szervezett bűnözés) ellen. A 2010-es asztanai csúcstalálkozón célként fogalmazódott meg az európai biztonsági közösség létrehozása. 2012-ben az ír soros EBESZ-elnökség útjára bocsátotta a Helsinki +40 folyamatot, amelynek célja a szervezet hatékonyságának növelése, a Helsinki Záróokmány elfogadásának negyvenedik évfordulójáig, 2015-ig.